AHOGY AZ OLASZOK GONDOLKODNAK A KAMASZOKRÓL

Szeretem az olaszokat. Azt, hogy nagyon szeretnek élni, hogy a család mindenekelőtt való, hogy a gyerekeket természetesen és szeretetben nevelik és, azt is, hogy az érzéseiket meg merik fogalmazni. A minap véletlenül belebotlottam egy szimpatikus olasz oldalba a neten, ahol szerintem kedves és fontos mondatokat írtak össze arról, mik lehetnének

olyan fontos mondatok, amelyeket egy szülőnek feltétlenül érdemes volna elmondania gyermekének.

Úgy gondoltam, szentimentáliskodjunk hát egy kicsit és megosztom veletek  ezeket a sokszor ismert, de azért elgondolkodtató sorokat. Biztos lesznek közöttük olyanok, amelyeket már elmondtatok a srácaitoknak és olyanok is, amelyeket még nem.

“Vannak dolgok, amiket el kellene mondanunk a gyermekeinknek. Hogy például a veszteség vagy a kudarc is lehet nagy lehetőség. Mert elesünk, aztán pedig felállunk. Többet tanulunk ebből, mint bármi másból.

El kellene mondanunk a fiú gyermekeinknek, hogy nem attól lesznek lányosak ha sírnak. A lányoknak pedig azt, hogy játszhatnak “fiús játékokat” vagy nyugodtan vághatnak pofákat is ha nem tetszik valami, attól még nem lesznek férfiasak.

Mondjuk el nekik, hogy lesznek szép, és lesznek rossz napjaik. Ettől még mindegyiknek meglesz a maga értéke.

Hogy néha csak “úgy lenni kell”. Átvészelni a dolgokat. A fájdalom pedig elmúlik.

A fiainknak meg kellene tanítanunk, hogy nem ők a “Hercegek a fehér lovon” és senkit sem kell megmenteniük. A lányoknak pedig azt, hogy senki nem tudja őket megmenteni, csak maguk önmagukat.

Hogy létezik emberi jóság és gonoszság is. És hogy mindenből van bennünk is. Fel kell tudnunk azonban ismerni őket ahhoz, hogy kezdeni tudjunk vele valamit.

Hogy mások nélkül semmik vagyunk néha.

Elmondhatnánk nekik, előfordulhat, hogy simán lehet, hogy

nem lesznek extra módon (ahogy az interneten olvassák) “sikeresek” az életben, de ettől még lehetnek boldogok.

Hogy nem baj, ha az álmok nem mindig teljesülnek, de álmodni fontos. Mert

a képzelet csodákra képes.

Elmondhatnánk nekik, hogy ha nem házasodnak meg, és nem lesznek gyermekeik, még lehetnek boldogak.

Hogy a világnak szüksége van az ő erőfeszítésükre ahhoz, hogy egy jó hely legyen belőle.

Mondjuk el nekik, hogy létezik szegénység és keressék a lehetőségeket, hogy tenni tudjanak szért, hogy kevesebb legyen.

Hogy bármi lehet belőlük, de nem minden áron.

Hogy létezik megbocsátás. Erről egyébként Pál Feri is ír, ezt most ITT olvashatjátok.

Elmondhatjuk a gyermekeinknek, hogy messzire is mehetnek tőlünk. Olyan messzire, ahol már nem is látjuk őket. De mi itt leszünk. Bármikor, amikor csak vissza akarnak jönni hozzánk.”